Versek 4

151,
Légy vidám, mint a tavasz,
Légy boldog, mint a nyár,
Szíved legyen gazdag, mint az ősz,
De lelked, mint a tél,
Maradjon hófehér.

152,
Ne fáradj bele,
Tenni jót,
Mert ha kitartunk,
Annak idején,
Aratni is fogunk.

153,
Ha majd évek múltán,
Ha majd hajad fehér lesz, kezed reszkető,
Kis unokáid körében ülve,
Egyikük egy könyvet vesz elő.
S te felnyitod a könyved tetejét,
Eszedbe jutnak a kedves arcok,
Kiket talán már takar a sír,
Kis unokáid összesúgnak:
Nézd, a nagymama sír.

154,
Mindennap megszűnik valami,
Amiért az ember szomorkodik.
De mindennap születik valami,
Amiért érdemes élni és küzdeni.

155,
Írok, írok, írdogálok,
Három tollat összerágok.
Mégsem tudok írni mást,
Ne feledjék el egymást.

156,
Légy szerény, mint az ibolya,
Melyet a bokorban is elárul az illata.
157,
Kék ibolya, kék nefelejcs,
Engem soha el ne felejts.

158,
Piros rózsa, gyöngyvirág,
Arról gondolok terád.

159,
Nem kívánom, hogy szeress,
Hogy örökké tartsd meg emlékemet,
De ha visznek utolsó utamra,
Dobj egy szál virágot lezárt koporsómra.

160,
A barátság arany fonál,
Mely könnyen elszakad.
Össze lehet ugyan kötni,
De a csomó megmarad.

161,
Valakit megszeretni egy perc is elég,
De elfeledni egy élet is kevés.
Senkit szeretni vétek, sokat szeretni bűn,
Egyet szeretni édes, de forrón, és hűn.

162,
Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja.
És tudod az erő micsoda?
Akarat,
Mely előbb vagy utóbb
Borostyánt arat.

163,
Ha majd egyszer, sok-sok esztendő múlva,
Te is kijárod az élet golgotáját,
Örökre szeresd édesanyád.
Ő adta neked a földi életet,
S hogy élhess, sokat szenvedett.
Óvd minden bajtól drága szívét,
S kérd az Istent, óvja életét.
Ha megbántod, kérd bocsánatát,
Ne felejtsd, nincs több édesanyád!

164,
Kívánom, hogy legyél szép pompázó rózsa,
Hűség, hit, szeretet drága hordozója.
S ha így járod utadat,
Életed öröm járja, rád száll Isten áldása.

165,
Egy csokor virágot szedtem,
Hadd beszéljenek azok helyettem.
A rózsa szól: szeretlek,
Az ibolya: ne vess meg.
Legszebben szól a nefelejcs:
Engem soha el ne felejts!

166,
Szeretni valakit,
Ki nem szeret téged,
Könnyeket tagadni,
Mik szemedben égnek,
Kergetni egy álmot,
soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni,
Mással látni Őt,
S utána fordulni,
Kacagni hamisan,
Otthon pedig sírni,
Bánatosan átvergődni kínos éjszakát,
S imádkozni azért,
Hogy meg ne tudja,
Mi is az a Bánat.

167,
Boldog az az ember,
Aki téged szerethet,
Aki feléd nevethet,
Aki veled lehet.
Boldog az az ember,
Kit szíved választott.
Én már sok mindent megértem,
Amíg a boldogságot sikerült elérnem.
Ne haragudj énrám, hogy annyit beszéltem,
De a szívembe néztem, s téged láttalak én.
Kélt ember egymás mellett küzd a holnapért,
S a holnap minékünk oly sokat ígér.

168,
Szeretlek, nem vitás,
De mostantól szeressen más.
Szeretni már nem tudok,
Azt hiszem, feledni sem tudok,
A búcsúzás nehéz dolog,
Lehet hogy hozzád kicsi vagyok.
Nem!
Én csak ostoba lehettem,
Hogy téged szerettelek,
Ezzel a levéllel búcsúzom,
Emléked elfeledni nem fogom.

169,
Könnyebb egy kősziklát lágyvassá tenni,
Mint két szerelmes szívtől elválni.


170,
Istent becsapni nem lehet,
Sportolj, sok kicsi sokra megy.
A kutyából nem lesz szalonna,
A sok betű a szemet rontja.
A szénhordás a testet izmosítja,
A szép gyermekkor nem tér sosem vissza,
A testi hibán nevetni sosem kell.

171,
Ha minden puszi helyén barna folt volna,
Szilvi már egy néger baba volna!

172,
Boldogságot, gyermeket, jó férjet kíván Kalán néni és Henrietta.

173,
Ne fáradjunk tenni a jót,
Mert ha kitartunk,
Annak idején
Aratni is fogunk.

174,
A világ az Isten kertje,
Gyom s virág vagytok ti benne emberek!
Te, a kertnek egy kis magja,
De ha az Úr a pártod fogja,
Benne gyom tán nem leszel!
(Petőfi)

175,
Higgy a magban, a földben, tengerben,
De az emberben higgy mindenek előtt.
Szeresd a felhőt, a gépet, a könyvet,
De az embert szeresd mindenekelőtt.
(Nazim Hikmen)

176,
Szíved most még tiszta tábla,
Vigyázz, hogy mi kerül rája!
Legyen mindig jóval telve,
Minden betűje hirdesse,
Hogy a legnagyobb a szeretet,
S csak az a boldog, aki szeretett!

177,
Utolsó lapra csak annak szabad írni,
Aki ezt a kislányt feleségül kéri.
Én is ezt tettem volna,
De nem tehetek róla,
Hogy amikor születtem,
Lányt hozott a gólya.

178,
Utolsó lapra írom a nevem,
Utolsó leszek, ki téged elfelejt.
Ha majd a koporsómra verik az utolsó szöget,
Felnyitom a szemem, halkan suttogom:
Isten veled!

179,
Aki nálam jobban szeret,
Egye meg a Gellért hegyet.
Meg is enném ezt a hegyet,
De mit szólnak a pestiek!

180,
Szilvike az ing alatt
Fogott egy bogarat.
Picit és feketét,
Megcsípte a fenekét.

181,
Sok szép emlék
Díszíti a könyvedet,
Én itt őrzöm,
Hogy el ne szökjenek.

182,
Mint egy virág, olyan vagy,
Olyan tiszta, szép, szelíd.
Elnézlek, és a bánat közelít.
Kezem véd könyörögve,
Meghallgat tán az ég,
Ilyen maradj örökre,
Ilyen kedves, tiszta, szép!

183,
Szeresd a gyermeket!
Mert neki szárnya van.
A csillagok közé ő még el-el suhan,
S kitárja vidáman a mennyek ajtaját,
Hiába könyveid, hiába lángeszed,
Az Isten titkait ki nem fürkészheted,
Csak gyermek lelkeken át.

184,
Mikor belépsz a kicsik otthonába,
Legyen orcádon Jézus nyájassága.
Szólítsd köréd a kisgyermekeket,
És simogasd meg a fejecskéjüket.
S ha látsz köztük rútat, rongyosat,
Gyermek arccal búbánatosat,
Ismerd meg benne a korán szenvedőt,
S öleld magadhoz, és csókold meg őt.

185,
Sok mindent tudok, és mégis keveset,
S hogy végre a magam lábára álljak,
Nekivágok a világnak.
Azaz először az iskolának.
Előbb a betűket tanulom sorjában,
És a számokat is.
Hogy tudjam, mennyi az egy,
És mennyi a tíz.
Az után körülnézek, hogy hol lakom,
S a dolgok mennyit érnek, minek mi az ára,
S milyen munka után kerültek éppen a pultra.
S így jutok - míg telnek az évek - magam is oda,
Hogy munkába lépek.
Könyvet nyomtatok, vagy aratok,
Vagy éppen tanítok, mondjuk egy iskolában,
Előbb a betűket sorjában,
És a számokat is,
Hogy mások is tudják,
Mennyi az egy és mennyi a tíz.

186,
Szeresd a gyermeket, öleld szívedre őt,
Ringasd el lágyan, szegény kis szenvedőt.
Lehunyt pilláinak töröld le könnyeit.
Míg te a gyermekek könnyeit törölgeted,
Egy láthatatlan kéz, a csillagok felett,
Letörli vétkeidet.

187,
Érzés, tudás tiszta méze gyűlt a szívbe, gyűlt az észbe,
Betűk hordták, ők a mi lelkünk arany méhei.
Züm-züm, a rétet és a virágot,
Bejárják a nagyvilágot.
S ma, mint hála, mint kiáltás,
Csordul szívünkből az áldás.